Egyszerűsített mobilra optimalizált változat

A western stílusú lovaglásról ....

 
A westernlovaglás Európába történő megjelenése és elterjedése után divat lett kategorizálni a lovaglás stílusát. Azt szokás mondani, hogy két nagy meghatározó stílus létezik. Az egyik a western-, a másik az angol stílus, amit hagyományos, vagy klasszikus stílusnak is lehet nevezni.
A világon ezzel szemben nagyon sokfajta - általában speciálisan helyi - lovaglási stílus létezik. E sokoldalúság törvényszerűen a lóval szemben támasztott különböző elvárások, és a helyi tradíciók miatt alakulhatott ki.
E két stílus azonban ismertségében és népszerűségében magasan kiemelkedik a többi közül. Mégpedig azért, mert mindkettőnek sportágai, világszerte ismert versenyszámai vannak, amiken keresztül megismerhetők és rendszeresen figyelemmel kisérhetők. A versenysport egyre növekvő követelményei egyre tovább fejlesztik a sportágakat, így összességében magát a stílust is. Mindkettő odáig fejlődött, hogy írásos szakirodalma, és egyéb oktaóanyagai, iskolái, edzői vannak, amik által elsajátíthatók.
 
Amíg az angol stílusnak több száz éves hagyományai, kiforrott, egyértelmű szabályrendszere van. Addig a western stílus nem tekinthet ilyen hosszú múltra vissza.  Szabályrendszere még egy évszázados sincs. Ezért még a mai napig sem teljesen egységes, és nincs egyértelműen, mindenre kiterjedő részletességgel írásba foglalva.
Eddig szinte ahány edzőt hallgattam, ahány western szabályzatot, szakkönyvet olvastam, gyakran találkoztam elnevezésbeli, kifejezésbeli, szakelméleti különbségekkel.
Westernes körökben azt szokás mondani, hogy „csak a végeredmény számít, az oda vezető út nem”. A következő fejezetekben ezeknek az utak egyikét fogom bemutatni.
 
A western stílus rövid áttekintése:
 
A régi idők cowboyai, a lovas marhapásztorok munkájukat szinte egész nap lóháton végezték. Mindennapi munkájuk eredményessége lovuk használhatóságától függött, ami a ló részéről a speciális tudás és a marhával történő munkához való érzék (cow sense) mellett feltétlen engedelmességet és fegyelmezettséget feltételezett.
 
A munkavégzések során a közösen kifejtett erőfeszítések hatására egy különös partnerkapcsolat alakult ki ló és lovas között, mely nem csak a nyereg alatti munkában nyilvánult meg. A lovas részéről a ló, mint állatfaj ismeretét, és tiszteletét, a vele való helyes és korrekt viselkedésmód, valamint egyéb ismeretek elsajátítását is feltételezte.
 
 
A cowboyok lovaikat kimondottan munkára, elsősorban szarvasmarhákkal végzett munkára képezték ki. Mivel a ló reakció ideje lényegesen rövidebb az emberénél, ezért a lovas a marhával való munkája során sok tekintetben a ló ösztöneire kellett, hogy hagyatkozzon. Az ilyen cow-munkák során (lásd pl. cutting= egy borjú leválasztása a többitől, lásd bővebben:  / oldal) az eredményes munka gyakran a ló nagyfokú önállóságának volt köszönhető. A ló gyakori önálló munkája miatt azonban szükségtelenné vált az állandó szárhasználat, sőt az csak zavarta volna a lovat. A lovak tehát jelekre dolgoztak, ami az egyéb munkkák esetében is különösen kedvező volt, hiszen pl. a lasszózás, egy borjú leválasztása, befogása, a ranch körüli egyéb munkák elvégzése, vagy akár csak egy kapu kinyitása, becsukása során gyakran szükség volt a lovas egyik, vagy mindkét kezére. Így szükség szerint kialakult a laza, egykezes szárhasználat, ami nagyobb szabadságot adott a lovasnak, mert nem kellett, hogy állandóan a lovával legyen elfoglalva. Ha tehát a lovas egy adott feladatot végre akart hajtatni lovával, akkor csak egy - rövid ideig tartó segítséget – jelet adott, újabb segítségadásra pedig csak akkor került sor, ha a feladatnak vége volt, vagy ha újabb feladat következett. Így a ló addig végezte az adott feladatot, míg fel nem szólították a befejezésre vagy a következő feladat végrehajtására.
 
A felszerelés is a célszerűséget, a munkára való alkalmasságot tükrözte. A westernnyereg a lovas számára mély, stabil ülést tett lehetővé. Alkalmas volt vontatásra, rögzítésre, szállításra. Széles "kengyelszíja" óvta a lábat és a ruházatot, így nem kellett külön ruha a kocsmához, külön a munkához. A szárak hosszúak és nyitott végűek voltak, hogy alkalmasak legyenek a laza szárhasználatra és leszállás után a ló vezetésére, kikötésére.
 
Ma a lovak kiképzése nagyrészt még mindig a régi elveken alapszik, de mint minden, a lovaglás technikái is fejlődnek és természetesen újabb és újabb edzésmódszerekkel egészülnek ki, ami ma már igen magas teljesítményszint eléréséhez vezet.
Az idők folyamán nem csak a technikák, hanem maguk a lovak is fejlődtek, hiszen a sportlovakat képességeik alapján az egyre magasabb szintű teljesítmény érdekében, még tovább válogatták. A célirányos tenyésztés következtében magas színvonalon specializált lótípusok alakultak ki. (lásd oldal) A halter versenyek (amiket talán a hazai tenyésszemlékhez lehetne hasonlítani)  a fajtára leginkább jellemző jegyekkel rendelkező, különösen szép és korrekt testfelépítésű egyedeket igényeltek. A teljesítmény versenyeken (a performance számokban) a gyors, fordulékony lovakat helyezték előtérbe. Olyanokat, amelyek a hosszú szár és a jelekkel való lovaglás ellenére is együttműködően, készségesen dolgoztak együtt az emberrel. A könnyen kezelhetőség, a nyugodt, kiegyensúlyozott idegrendszer elsődlegesek voltak. A pleasure versenyeken a kényelmes járásmód, a természetes összeszedettség volt a fő követelmény.
 
A westernlovaglás filozófiája szerint „a lovat úgy kell kiképezni, hogy, az a lovasát összeszedetten, átengedően és a lovas súlyával együtt egyensúlyban, ütemesen hordozza” – ami természetesen a többi lovaglási stílusra is érvényes. Ez képezi azt az  alapot, amelyre ló és lovas építhet.
 
A westernlovaglásban igen nagy a különbség egy belovaglás alatt lévő csikó és egy már kiképzett ló lovaglása között. A csikókat - akár már két éves koruktól (lásd oldal) - egyszerű csikózablával és két kézzel kezdik el belovagolni. A "kész"  westernlovakat pedig már egykezes, laza szárhasználattal, feszítő zablás kantárral lovagolják. Hat éves kortól versenyeken már kötelezően egy kézzel kell lovagolni.
 
A western lovaglásban (egy már belovagolt ló esetén) lényeges szerep jut a testsúlysegítségeknek és a „whoa” hangsegítségnek, ideális esetben a kéz szerepe inkább csak jelző ill. figyelmeztető, a lábszárakat pedig a zablára való lovagláson kívül leginkább korrekcióra használják.
 
A westernlovaglás alapelve, hogy a lovas a lóra lehetőleg ne közvetlen kényszerrel hasson, hanem próbálja megértetni lovával, hogy számára az a könnyebb megoldás, ha teljesíti lovasa kérését, ahelyett, hogy ellenszegülne azzal. A lovas tehát folyamatos segítségadás helyett a ló olyasfajta motiválására törekszik, amely a lovat az adott feladat kívánt módon való végrehajtására ösztönzi. Azzal jutalmazva lovát, hogy azonnal megszünteti a segítséget, ha az engedelmesen reagált. „Egy westrenlovas nem tanítja lovát, hanem hagyja tanulni!”
 
Egy westernló idomítása nemcsak az úgynevezett alapfeladatok és a különböző speciális (reiningben, cuttingban, ropingban, …stb. megkövetelt) feladatok tanításából áll, hanem a ló „jó magaviseletre való nevelését” is szem előtt tartja.
 
A western kiképzés célja, hogy egy olyan „használati lovat” képezzen ki, ami minden téren - legyen szó akár munkáról, hobbyról vagy sportról - laza, egykezes szárhasználattal, relatív kevés segítségadással is abszolút megbízhatóan, minden körülmények között engedelmesen, és együtt működni akarással reagáljon.
Mindezek alapján bátran mondhatjuk, hogy e stílus az egyik legalkalmasabb stílus a szabadidős lovaglás számára. Hiszen az így kiképzett lovak szelídek, nyugodtak és terepbiztosak.